Egy sötétített kocsiban ébredtem, melynek fekete bőrülései voltak. A harapás fájdalma egész testemre átterjedt, megpróbáltam felülni, de túl gyenge voltam. Kétségbeesetten körülnéztem és egy középkorú, magas férfit láttam ülni a kormánynál, mellette pedig egy széles vállú, sötét hajú fiú ült, aki izompólót viselt. Észrevette, hogy magamhoz tértem, és így szólt:
-Ébren van.-Ezt úgy mondta, mintha szar lennék a cipője talpán, és már alig várná, hogy saját magával foglalkozhasson. Utálom az ilyen flegma embereket.
A másik fazon-az utat figyelve- kedvesen azt mondta nekem:
-Szia. Ne ijedj meg, nem akarunk rosszat,csak elviszünk egy számodra biztonságos helyre.
-Miből gondolja, hogy nekem ebben a városban nem biztonságos??
-Figyelj, Anne, amit most mondani fogok, az lehet, hogy sokkolni fog: tegnap éjjel iskolánk egyik diákja méreget juttatott a szervezetedbe azáltal, hogy megharapott.
-Milyen mérget?-nagyon rossz előérzetem volt ezzel kapcsolatban.
-Vámpírmérget.-válaszolta.
Életemben nem nevettem még ekkorát, ugyanis sosem hittem ezekben a természetfeletti szarságokban, és most valaki, akit nem is ismerek, azt állította rólam, hogy vámpír lettem. Ugyan már!
Vidámságomat hirtelen harag váltotta fel, ezért felbőszülve ezt válaszoltam:
-Na ne mondja, igazán? És maga szerint ezt én beveszem? Tudom, hogy csak gyerekmunkára akarnak fogni. És ha már itt tartunk, miből gondolja, hogy "vámpírméreg" jutott tegnap éjjel a szervezetembe? Honnan tudja egyáltalán, hogy mit csináltam?
A fiú válaszolt helyette maró gúnnyal:
-Ott a nyakadon a harapásnyom.
-De vámpírok nem léteznek!
Ekkor a srác rám vicsorított, és előtűntek hegyes szemfogai, de nem csak ez volt az egyetlen furcsa dolog benne, hanem a szemei is. Hirtelen átváltozott lila színűvé. Élesen felsikítottam, mire az autót vezető férfi elrántotta a kormányt.
-Ilyet többet ne csinálj!-szidott le a fiú.
Sikításom érthető lenne minden ember számára egy ilyen helyzetben. Nagyon megrémültem, és rögtön ki akartam szállni, meg is ragadtam a kilincset, de a fiú erősen megfogta a karomat, és az éles fájdalom miatt nem tudtam mozdulni.
-Áúú! Engedj el! Ez fáj!-mondtam, mire a srác engedett a szorításából.
-Nyugodj meg, hamarosan odaérünk az iskolába és mindent megmagyarázunk!-szólt az idősebb férfi.
-Milyen iskolába?-feleltem kétkedve. Sosem hallottam még egyetlen vámpíriskoláról sem, pedig jól ismertem Yorkot. Kíváncsian vártam a válaszát:
- Biztos láttad már azt az elhagyatottnak tűnő épületet York közelében. Ott tanulunk, illetve tanítunk mi, vámpírok. Azért tűnhet lakatlannak, mert mi csak éjszaka járunk ki, nappal pedig tanulunk.
-És mikor pihennek?
- Nem mindenki jár ki, csak az mehet ki, akinek engedélye van, a többiek pedig ilyenkor alszanak.
-Meséljen még többet! Mi van a szüleimmel? Tudnak rólam?-eddig teljesen megfeledkeztem a szüleimről, pedig ők biztosan gondolnak rám és aggódnak értem.
-Elhitettük velük, hogy új életet kezdtél, és ők ebbe teljesen belenyugodtak.
-Csak úgy simán?- kérdeztem megdöbbenve.
-Varázslattal, kis butus-mondta lenézően a fiú.
-Hogyan? Fájt nekik? Mit csináltak a szüleimmel?-ordibáltam. Igaz, hogy függetlenségre vágytam, de nem bírtam volna elviselni, ha valami történik velük.
-Nem, nem, dehogyis, ne aggódj! Megigéztük őket vámpírképességeink segítségével. Nem fájt nekik, csak simán beletörődtek, hogy elmentél.-nyugtatott a férfi együttérzően - na, meg is érkeztünk. Légy üdvözölve új otthonodban!
